In memoriam Niki Lauda

Küzdelemre született. Szembenézett az élet nehézségeivel és a halál riasztó ürességével. Amilyen kivételes érzéke volt az autókhoz, annyira értett a félelem, az érzelmek, a vereség és a siker kezeléséhez. Szenvedélyes és racionális is akkor volt, amikor kellett. őszinteségével pedig bármit képes volt legyőzni. Niki Laudára emlékezünk.

Égett arc, piros sapka. Ha Niki Laudára néztünk, ezt láttuk először, ez volt az ő elsődleges ismertetőjegye. Ha Niki Laudára gondoltunk, akkor pedig mindezek oka, az 1976-os nürburgringi baleset jutott az eszünkbe. Az ütközés egy versenyen, amit a mindig a józaneszére hallgató versenyző előzetesen szeretett volna lefújatni az esőzés és annak veszélyessége miatt, de amin a bajnoki címért vívott csatában mégis rajthoz állt, és ezért majdnem az életével fizetett. A baleset, mely után kollégái húzták őt ki a lángok közül, és amely majdnem az életébe került. A szerencsétlenség, aminek nem engedte, hogy legyőzze őt, és amiből az utolsó kenet föladása után, sok-sok szenvedést és küzdelmet követően már mindössze 42 nap múlva visszatért a versenypályára, a Ferrariba, a James Hunttal vívott bajnoki küzdelembe.

E történetet már az is ismeri, aki akkor még meg sem született. A hollywoodi álomgyár a Rush – hajsza a győzelemért című film formájában állított emléket Lauda és Hunt emlékezetes párharcának, képet alkotva – még ha nem is teljesen valósághűt – a két versenyző személyiségéről, valamint a vad 70-es évekről.

Niki Lauda viszont jóval több volt a megégett arcú, piros sapkás embernél, és a poroszos stílusú németnél, a küzdés és a konokság mintaképévé pedig nem az 1976-os balesete tette őt. Az csak a kirakat, egy bizonyíték volt. Ő valójában viszont mindig is harcos volt.

Még az öngyilkosság is megfordult a fejében

Lauda élete maga volt a küzdés és a sikerrel vett megpróbáltatások sora. Az életben talán félénk volt, az autóban ülve viszont kiteljesedett. Bár gazdag családba született, pályafutása kezdetén éppen a pénzhiány állt közé és az álma, az autóversenyzés közé. Az F1-be fizetős versenyzőként érkezett meg, de már az is a bátorságának tanúbizonysága volt, hogy megérkezett.

„1971-et írtunk, a negyedik évet. Amikor Forma–2-es versenyző voltam a March-nál, jó benyomást tettem, de nem szenzációsat. Személy szerint mindenre képesnek tartottam magam, de szükségem volt egy esélyre” – írta az 1998-ban megjelent önéletrajzában (Das dritte Leben). „A March 2,5 millió schillinget kért a következő szezonra, de nekem még a korábbi adósságaim is megvoltak. A bankom, az Erste készen állt a segítségre, próbálkoztam a hatalmasoknál. De a bank elnöksége visszautasította a projektet, mert a régi vezető, Mautner-Markhof egy jó barátja volt az öreg Laudának, az én nagyapámnak, és szívességet akart neki tenni: észhez akarta téríteni a fiatal kölyköt.”

Lauda családon belül akadt a legnagyobb ellenségére. „Egy Laudának az újság gazdasági rovatában a helye, nem a sportrovatban” – idézte a későbbi háromszoros világbajnok a nagyapját, akivel mindezek után végleg megszakította a kapcsolatát.

Lauda ezek után egy másik banknál kopogtatott, a Raiffeisennél, amely 2,5 milliós összeget adott neki, és az életbiztosítását is fedezte. Ezzel érkezett meg a March csapatához, ahol azonban 1972-ben nem jött az áttörés. Újabb pénzekre volt szüksége a folytatáshoz, ám nagyapja befolyásossága miatt csak egy út maradt előtte: hitelt vett föl. „Találnom kellett egy támogatót, aki fedezni tudta a rutintalanságomat, azt, ha esetleg összetöröm az autót és hasonlók. A March-hoz sikerült szponzort találnom, de sajnos a nagyapám közbenjárásával ez a szponzoráció is meghiúsult. Több pénzre volt szükségem, és az egyetlen mód a hitel felvétele volt. A bank öt évet adott a visszafizetésre” – mesélte Lauda egy interjúban.

Könyvében arról is vallott, hogy a halmozódó adósságai miatt még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. „A March gyárához vezető úton, Bicesterből London felé volt egy T-kereszteződés, egy nagy fallal mögötte. Semmi mást nem kellett volna tennem, mint padlógázon maradni, hogy megoldjam a problémámat. Ez volt életem egyetlen pillanata, amikor efféle gondolatok fordultak meg a fejemben. A March-szezon pocsék volt, az autó sem volt alkalmas, és nem volt autóm 1973-ra. Milliós adósságaim voltak, nem volt képzettségem, nem volt ötletem arra, hogy ilyen szakmába kezdjek, és ma még lett is volna, akkor is több évtizedig tartott volna visszafizetnem a pénzt. De ez csak megerősített abban, hogy a szezonra egy első osztályú Forma–1-es versenyzővé kell válnom.”

Lauda végül fékezett a kereszteződésnél. Ezzel először mutatott fityiszt – még csak távolról – a halálnak és a reménytelenségnek, majd az életbe menekülve a BRM-csapat vezetője, Louis Stanley jóvoltából jött is a lehetőség: új istállóhoz szerződött 1973-ra, ami meghozta számára a fordulatot.

„1973, Monacói Nagydíj. Én voltam a legjobb BRM-versenyző, ami a régi motorosokat még nemigen érdekelte, de az esős edzésen már a teljes mezőnyből én voltam a leggyorsabb. Először kezdett úgy tűnni, hogy a Forma–1 működhet számomra. Befolyásolni tudtam a verseny alakulását, harmadik voltam, Jacky Ickx és a Ferrari előtt álltam a BRM-mel. Az autóm váltója ugyan megadta magát, de most az egész világ láthatta Niki Laudát, és tudhatta, mi történik. Este Louis Stanley megszabadított a leggyötrőbb anyagi terhemtől, és ami ennél is fontosabb: három hónappal később valaki odajött hozzám, és közölte, hogy Enzo Ferrari látott a tévében, ahogyan Monacóban sakkban tartottam Jacky Ickxet.”

 

Így – no meg Luca di Montezelmolo és Clay Regazzoni közbenjárásával – került a Ferrarihoz, így teremtette meg az esélyt a bajnoki címeihez, és ily módon vált F1-es sztárrá, aki később a Maranellóban megkeresett 3 milliójával sikeresen visszafizette az adósságait, majd megalapozta a jövőjét versenyzőként és üzletemberként is.

Legyőzte a rettegést és a vereséget, mert szembenézett velük

Lauda pragmatizmusa, őszintesége és konoksága éppen az volt, amire a kissé fejetlenné vált Ferrari-csapatnak akkoriban szüksége volt. 1974-ben megszerezte az első futamgyőzelmét, de rutintalansága miatt a bajnokságot még elbukta Emerson Fittipaldival szemben. 1975-ben viszont John Surtees tizenegy évvel azelőtti sikere után az első bajnoki címet is meghozta Maranellónak.

A következő évben magabiztosan száguldott a címvédés felé – aztán jött a nürburgringi baleset. 55 másodpercig ült sisak nélkül a 800 fokosan lángoló autójában, mérges gázokat belélegezve. A kórházban egy pap még az utolsó kenetet is föladta neki, mivel orvosai nem sok reményt láttak a túlélésre. Lauda ekkor már valóban farkasszemet nézett a halállal, ám dacosságával ismét a képébe nevetett.

„Az orvos azt mondta nekem, hogy a legnagyobb problémát nem az égés, hanem a tüdeje jelenti, mert nagyon sok káros anyag került bele” – mesélte Luca di Montezemolo, a Ferrari akkori csapatmenedzsere a balesetről. „A kérdés az volt, hogyan fog tudni életben maradni úgy, hogy nem alhat. Később Niki elárulta nekem, hogy ő hallotta ezeket a hangokat, és elhatározta, hogy ki kell tartania. Annyira erős volt. Fantasztikus volt.”

Lauda visszaküzdötte magát. Előbb az életbe, aztán a versenypályára. A hat héttel később elért monzai negyedik helye valóságos csodával ért föl. Sisakját levéve tűzálló maszkja csupa vér volt, és teljesen beleragadt az arcának sebeibe – de végigcsinálta, a tifosi pedig hősként ünnepelte.

Bár kifelé csak azt mutatta, mennyire kemény és bátor, önéletrajzában nem titkolta, nagyon is nehezére esett újra autóba ülni. „Akkor és később is azt mondtam, hogy hamar és könnyen legyőztem a félelmemet. Ez egy hazugság volt. De nem voltam annyira bolond, hogy az ellenfeleim kezére játsszak, és megerősítsem a gyengeségemet. Monzában görcsösen féltem” – vallotta be.

De miként a szponzorkeresés közben és az öngyilkosság gondolatakor, vagy az utolsó kenetnél, úgy most sem volt előtte más út, mint továbbmenni és próbálkozni. „Ha csak feküdtem volna az ágyon, és a Nürburgringen agyaltam volna, azzal végem lett volna.”

Év végén a mindent eldöntő fudzsi versenyen hasonló helyzet állt elő, mint a Nürburgringen: a nagy esőzés miatt rendkívül veszélyessé vált a versenyzés. A mezőny tagjai ezúttal határozottan a futam törlése mellett érveltek, ám a tévés jogok már akkoriban is döntő tényezőnek számítottak, így a szervezők elrajtoltatták a versenyzőket. Lauda pár társával együtt egy kör megtétele után a boxba hajtott, szinte James Hunt kezébe lökve a lehetőségét annak, hogy eldöntse a bajnoki cím sorsát.

Bár később beismerte, pánikba esett, ezért döntött a föladás mellett, és utólag meg is bánta ezt, Lauda e tettével valójában újra csak a mérhetetlen bátorságáról tett tanúbizonyságot. A leghíresebb csapat versenyzőjeként, a világ szeme láttára mert megfutamodni és engedni a józan ész szavának, nem törődve következményekkel és a dicsőségről való lemondással.

A halál nyert – de ez csak részsiker

Miután a Ferraritól 1977-es újabb bajnoki sikere ellenére távozott, 1979-ben a Bernie Ecclestone által vezetett Brabham-istálló versenyzőjeként ismét bátor döntést hozott. A Kanadai Nagydíjon egy szabadedzés közepén szállt ki az autójából és sétált el. A maga egyszerű és őszinte módján közölte, hogy nem akarja folytatni a pályafutását: „Nincs kedvem többé itt körözgetni” – mondta. „Hirtelen rájöttem, hogy nincs már kedvem a versenyzéshez, és hogy más dolgok érdekelnek az életben.”

Két évvel később mégis jött az újabb bátor lépés: Ron Dennisből egy 3 millió dolláros fizetést kisajtolva visszatért a McLarennel, és második szezonjában az ifjú, nála gyorsabb, de akkor még nem annyira rutinos és agyafúrt Alain Prost legyőzésével 1984-ben harmadszor is világbajnok lett. Sikerével egyúttal a franciát is sok mindenre megtanította, aki később az ő „iskoláját” követve vált négyszeres világbajnokká.

Niki Lauda üzleti életben ugyanolyan határozott és kitartó volt, mint a versenypályán. Három légitársaságot is vezetett, és a nehéz pillanatokban sem tört meg. 1991 májusában az egyik gépe Bangkok felé tartva lezuhant, és 223 ember veszítette életét. Az eset sokkal jobban megrázta, mint saját balesete. „Az semmi volt ahhoz képest, amit ott láttam” – mesélte az osztrák, aki egyből a helyszínre sietett, hogy segítsen. Ekkor újra farkasszemet volt kénytelen nézni a halállal – de ezúttal kívülállóként.

Az 1990-es évek elejétől előbb tanácsadóként és szakértőként volt folyamatosan érintett az F1-ben, 2001-ben pedig a csapatfőnöki pozícióval is tett egy sikertelen kísérletet a Jaguarnál. A rosszul működő istállót ő sem tudta megmenteni a végzetétől, de ami akkor nem sikerült, azt egy hozzá jobban illő pozícióban, a napi ügyekkel annyira nem foglalkozó, inkább iránymutató tanácsadóként a Mercedesnél többszörösen is megvalósította. 2014-ben kezdett sikerkorszakukkal ő is minden idők egyik legsikeresebb csapatvezetőjévé vált.

Tavaly júniusban láthattuk őt utoljára a boxutcában. Nem csillapodó köhögését látva barátja, Toto Wolff tanácsolta neki, hogy vizsgáltassa ki magát. Nyári influenza lett belőle, mely tüdőgyulladáshoz vezetett, majd végül életmentő tüdőátültetéshez. Lauda immáron sokadszorra találta magát a halállal szemben, de ezúttal sem adta magát. Még lélegeztető gépen volt, de így is F1-es versenyeket nézett, a novemberben pedig videón üzente meg a Mercedesnek, hogy a 2019-es évben vissza fog térni közéjük, hogy újra sanyargassa őket a még jobb teljesítményért.

E tervét már nem tudta véghez vinni. Sokadszori összecsapásukban a halál végül le tudta győzni őt. Ám ez csak részsiker, a végső győzelem igenis a több „futamot” nyerő Laudáé lett: olyasmit hagyott hátra az élőknek, ami őt is örökléttel jutalmazta.

Kivívott öröklét

Karakterességét számos anekdota és elhíresült aranyköpés őrzi. Egyszer, amikor tudatosították benne, hogy statisztikai szempontból ő el sem indult az 1976-os Német Nagydíjon, némi gondolkodás után csak annyit mondott: „Akkor mondja meg nekem valaki, hová lett a fülem!”

Érzelgős típusnak sosem volt mondható. A születésnapjait nemigen szerette ünnepelni, a pályafutása során nyert serlegeit pedig egyszer egy benzinkúton dolgozó embernek adta el, mit sem törődve azok értékével…

Ha viszont mást illetett elismerés, azt meg is adta neki. Piros sapkáját Michael Schumachertől Nico Rosbergen át Lewis Hamiltonig és Sebastian Vettelig sokak előtt megemelte, és ez mindig nagy súllyal bíró gesztus volt a paddockban.

Pályája végén pedig egyre többször bebizonyosodott, hogy igenis érző lélek. Második házasságából jött ikergyermekeinek születése után elhatározta, hogy két idősebb fiával ellentétben ezúttal igenis kiélvezi az apaság nyújtotta örömöket. Mindeközben őszintén és szívből örült csapata sikereinek, betegágyáról közzétett üzenetéből pedig az is érződött, hogy mennyire hálás a munkatársaktól és ellenfelektől (pl. Sebastian Vetteltől) kapott jókívánságoknak. Bár korábban azt mondta, nincsenek barátai, mégis érezte, hogy sokan szeretik.

Versenyzőként nem mindenki tartotta őt olyan lángoló tehetségnek, mint Jim Clarkot vagy Ayrton Sennát, a stílusa sem volt annyira látványos, mint Gilles Villeneuve-é, vagy Jean Alesié. Nem véletlenül: ő a tehetséget mindig eszköznek tekintette, amit ésszel, tervszerűen kell használni, és minden lépését ez határozta meg. Mindig kalkulált és mérlegelt. Így élte túl a 70-es éveket, amit sok társának nem sikerült. Így lett az „olaszos” Ferrari máig egyik legnagyobb és legmeghatározóbb alakja, majd a Mercedes egyik sikerkovácsa. Így vált a sportág egyik legnagyobb alakjává, megkerülhetetlen figurájává – versenyzőként, szakértőként, tanácsadóként és vezetőként is.

Olyasmit tudott, amit csak kevesen. Tisztán látni a célt a legnehezebb pillanatokban is, félretenni az érzelmeket, ahol azoknak nincs helyük, akár objektíven szemlélni a sajátjait, és vesztett ügyet nem ismerve küzdeni a legvégsőkig és még tovább.

Pályafutása során összesen 171 versenyen indult, 25 győzelmet, 24 pole pozíciót és 54 dobogót számlált, valamint 3 bajnoki címet. 1971 és 1985 között öt csapatnál (March, BRM, Ferrari, Brabham, McLaren) versenyzett, első győzelmét 1974-ben a Ferrarival Spanyolországban aratta, az utolsót 1985-ben a megbízhatatlan McLarennel a Holland Nagydíjon. De ahogyan a fülének elvesztését sem magyarázzák, e számok a Niki Lauda-jelenség lényegét is csak a felszínen kapargatják.

Niki Lauda (AUT) Mercedes Non-Executive Chairman.

Égett arc, piros sapka. E különleges ismertetőjegyeket soha többé nem láthatjuk már. Gondolni viszont fogunk rájuk, mert bármerre is nézünk a sportágban, előbb-utóbb belé botlunk valamilyen formában. És valahányszor eszünkbe fog jutni Niki Lauda, eszünkbe fog jutni, hogy a küzdelemről alkotott fogalmunk sehol nincs ahhoz képest, amit e szó valójában jelent.

Annak megtestesítője egy, a halált számtalanszor legyőző karakán osztrák marad, aki annyira tudott és akart élni, hogy ez még a halála után is sikerült neki. Ő most végleg megpihent, innentől már csak rajtunk áll, hogy amit hátrahagyott, azt meddig tartjuk életben.

Forrás: M4Sport

 

Kapcsolodó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás