In Memoriam: Michele Alboreto
2001. április 25.-én, egy különben csöndes szerdai napon életét vesztette Michele Alboreto. A kis olasz pilótát, akinek a neve a Forma-1 egy letűnt korszakát idézi, egy versenyautó volánjánál érte a halál. Ugyan hol máshol is érhette volna? A németországi Lausitzringen az Audi gépét készítette fel a 24 órás le mans-i viadalra, amikor a bal hátsó gumi defektje miatt elvesztette az uralmát a jármú felett, és 300 km/óra feletti sebességgel a korlátnak ütközött. Méhes Károly felidézi a régi emlékeket…
Ha valaki évtizedek óta nézi a Forma-1-et, és egyszer csak egy régi pilóta halálhírét hallja, kicsit olyan érzése van, mintha egy néhai jó ismerőst, egy osztálytársat veszített volna el, akivel kéthetente, vasárnap délutánonként szokott “találkozni”. Így voltam én akkor, amikor 2001. ápirlis 26-án értesültem róla: Michele Alboreto 44 éves korában, a Drezda melletti Lausitzringen egy Audi tesztelése közben szörnyethalt. A 360 km/h-val haladó jármű alá légörvény kerűlt, a levegőbe repült, majd szörnyű szaltósorozat után állt meg, immár halott pilótájával: Alboreto a nyakát törte.
Michele Alboreto Az F1-ben pontosan 25 évvel ezelőtt, az első San Marinói Nagydíjon mutatkozhatott be egy Tyrrell-Ford kormánya mögött, és a következő két szezont is Uncle Ken csapatában versenyezte végig. De még hogy! A turbós mezőnyben a szívómotoros Tyrrell-lel 1982-ben, a Ceasar’s Palace Hotel parkolójában megnyerte az évadzáró Las Vegasi Nagydíjat, majd 1983-ben, szintén városi pályán, Detroitban is diadalmaskodott. Enzo Ferrari, aki már régen vágyott rá, hogy végre egy tehetséges olasz pilótát hozzon a csapatba (emiatt a honi sajtó folyton rágta a fülét), ekkor jelentette ki: “Amint Alboreto kötelezettségei engedik, lesz egy szabad autóm a számára!”.
Ez egyet jelentett a jövő évi szerződéssel. Michele 1984-ben, Zolderban parádés start-cél győzelemmel söpörte be a Belga Nagydíjat, de aztán nem muzsikált valami jól a Ferrari, várnia kellett ’85-ig, amikor a 156-85-ös konstrukcióval végre komolyan beleszólhatott a dolgok alakulásába. Nyert Kanadában és Németországban, és számos 2. és 3. helyének köszönhetően már 14 ponttal vezette a vb-t. Úgy nézett ki, Alberto Ascari 1952/53-as sikere után ismét lesz olasz bajnoka az F1-nek. Hát nem lett. A szezon utolsó harmadában a McLaren és Alain Prost megtáltosodott, Alboretonak maradt a 2. hely.
Ez a kudarc mintha meg is törte volna. A következő 3 évben ugyan még a Ferrari szolgálatában állott, de egyre inkább csak árnyéka volt régi önmagának, nem csak az ifjú Berger, de még Stefan Johansson is jobb volt nála. Aztán kezdődött a nagy vándorlás, ami egészen 1994-ig tartott. Alboreto próbálkozott megint a Tyrrellnél, majd a Larrousse-nál, a Footwork-Arrowsnál, a Lolánál, és végül a Minardinál. Emlékszem, hogy 1994-ben, utolsó szezonjában már egy őszbe csavarodott hajú, fáradt tekintetű öregember csámborgott a paddockban.
Pedig érdekes módon, amint kihúzta a lábát a Forma-1 böl, új életre kapott. Sikereket ért el túrakocsi versenyeken Alfa Romeo-színekben, és pályafutásának kései csúcspontjaként megnyerte a 24 órás Le Mans-i viadalt. Most is erre versenyre készült, de már csak a halál jutott a számára. Mint Luca di Montezemolo, a Ferrari elnöke nyilatkozta: “Michelének mindig fontos helyes lesz a Ferrari történetében.”.
Kimondhatatlan szomorúság töltötte el a szívemet, amikor meghallottam a hírt. Egykori társai, akik manapság már csapatvezetőként szerepelnek a Forma-1-ben — Berger, Prost, Lauda –, mind úgy emlékeztek Alboretóra, mint igazi gentleman-versenyzőre, aki komolyan vette a feladatát, de volt benne humor és érző szív is. Alboretót az autósportra figyelő közvélemény mellett elsősorban természetesen felesége, Nadia, valamint két lánya, Naomi és Alice gyászolja.
Forrás: www.autosport.hu
Méhes Károly írása