Ahol a dominancia kezdődik – Schumacher és a briliáns első ferraris győzelem

„Ez nem egy verseny volt. Hanem a zsenialitás megnyilatkozása” – Stirling Moss

Vörös Ferrari törte át a vastag, szürke vízfüggönyt. A semmiből érkezett, de élénk lendülete egy csapásra mindent megváltoztatott.

A még száraz időmérő edzésen mindenkinek legalább egy másodpercet adó Williamsszel Jacques Villeneuve haladt az élen, sarkában a benettonos Jean Alesivel. A franciának úgy tűnt, lehet esélye. Megfutotta a leggyorsabb kört – akkor legalábbis még azt hihettük, az egy gyors kör. Fokozatosan lopta a távolságot a kanadaival szemben, ám amikor már-már úgy nézett ki, érdekes csata bontakozik ki közöttük az első helyért, az általuk felcsapott vízpermetből hirtelen előtűnt Michael Schumacher Ferrarija, s száguldó expresszként gázolt át a duó győzelmi reményein.

Ő aznap egy másik kategóriában versenyzett.

Csak az első métereken mutatott bizonytalanságot. A harmadik helyről rugaszkodott neki a versenynek, mely a nem szűnő esőzés miatt kis híján a biztonsági autó mögül rajtolt el. Csakhogy a már az előző, monacói futamon is rakoncátlankodó kuplung ezúttal is makacs volt. A két Benetton mellett a csapattárs, Eddie Irvine, a jordanes Rubens Barrichello, valamint még egy Sauber is megelőzte. A probléma viszont kicsit sem ingatta meg őt – csupán késleltette azt, ami ezen a napon elkerülhetetlen volt.

Két kör telt el, és Barrichello megelőzésével, valamint Irvine kicsúszásával Schumacher már az 5. helyen haladt. Újabb két kör múlva már a 3. volt: könnyűszerrel előzte meg Gerhard Bergert, miközben a bajnokságot toronymagasan vezető Damon Hill hibázott előttük. Korábbi 6 másodperces hátrányát egyetlen szempillantás alatt dolgozta le, ám mivel érezte, hogy az irányítás az ő kezében van, semmit sem siettetett.

Két körön keresztül nézelődött Alesi mellett. Felmérte, hol előzhet majd. Végül az 5-ös kanyarban húzódott belső ívre, s finoman a Benetton mellé engedte autóját. Még arra is gondosan ügyelt, hogy a kanyar közepén kívül tartsa ellenfelét, hogy az ne térhessen át a másik oldalára, s így esélye se legyen visszatámadni. A következő áldozat Villeneuve volt. Fölénye tudatában ismét türelmesen várta a lehetőséget, majd újabb nézelődés után ugyanott szánta rá magát ugyanarra a manőverre.

Átvette a vezetést, és az ellenfelek többé a nyomát sem látták. Körönként 3,5-4 (!) másodpercet adott nekik – és nem egyszer-kétszer, hanem folyamatosan.

Ami Ayrton Sennának az 1993-as Donington Park-i verseny volt, az Schumachernek az 1996-os barcelonai futam lett.

Vörös Ferrari rója a köröket a barcelonai pályán – magányosan. Hátulja szinte minden kanyar kigyorsításánál meginog, de egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy képes lenne lecsúszni az aszfaltról. Vezetője mindent tökéletesen az irányítása alatt tart. Végig a határon táncol, de egy pillanatra sem lép át rajta.

Azon a húsz évvel ezelőtti délutánon ez nem sokaknak sikerült – végig így versenyezni pedig csak egyetlen embernek. Egy kör elég volt ahhoz, hogy hatan búcsúzzanak. A bajnoki éllovas, Damon Hill pedig tíz köre alatt három megpördülést mutatott be, majd kiszállt a versenyből. „Veszélyes volt, alig lehetett látni valamit” – panaszkodott. „A pálya folyamatosan változott, minden kör egy teljesen új tapasztalat volt” – jellemezte a körülményeket a szintén kieső Martin Brundle. Beszédes tény, hogy a célig végül csak 6 autó jutott el.

Schumacher viszont elemében érezte magát. Őt nézve annyira könnyűnek tűnt minden.

Persze óriási előnyének egy része normál észérvekkel magyarázható volt. Szemben Villeneuve-vel és Alesivel, ő két kiállással teljesítette a távot, így a futam elején valamivel könnyebb autóval vert 4 másodperceket rájuk. És igen, a vörös gépet aznap délelőtt valóban esőre hangolták, miközben a Benettonnál például nem emelték meg kellőképpen az autó hasmagasságát, mivel úgy gondolták, a verseny második felében talán felszáradhat a pálya.

Csakhogy ez a dominancia még így döbbenetes volt – és nehéz lenne pusztán technikai magyarázatot találni rá.

Schumacher a 23. körben megejtett első kerékcseréjekor 37 másodperccel vezetett Villeneuve előtt. Jó tíz kör alatt autózta ezt ki. Közvetlenül a második kiállása előtt másfél perccel (!) haladt Alesi előtt, s még utolsó szervize után, 12 körrel a leintés előtt is 1 perc 5 másodperc volt az előnye a boxban másodiknak feljövő franciával szemben. Ez olvadt aztán a célban 45 másodpercre. És még az időt is legyőzte aznap: 10 másodperccel verte a kétórás időlimitet – ennyit múlt, hogy a teljes versenytáv teljesítése után, s nem az idő lejárta miatt intették le őt. S mindezt úgy, hogy a futam második felében egyre furcsábban szóló Ferrarinak akkor már nem működött megfelelően a motorja.

„Egyetlen pennyt nem mertem volna föltenni erre a győzelemre” – ismerte el Michael Schumacher. „Az időmérőn sehol sem voltunk a Williamsekhez képest, ráadásul az esőben már Brazíliában és Monacóban sem éreztem valami jónak az autót, így nem számítottam semmi jóra ilyen körülmények között. De a bemelegítő edzésen egész jól működött, amin nagyon meglepődtem. Aztán a versenyen is kiválóan ment, főleg az első felében, így sikerült megcsinálni.”

Mint kiderült, ehhez némi szerencsére is szüksége volt. „A verseny felénél kipróbáltam egy nyolchengeres motort is… Talán nyolc vagy kilenc henger működött csak. Akkor úgy gondoltam, nehéz lesz befejezni ezt a versenyt, valami biztosan történni fog, de végül egyben maradt az autó. És most már azt is tudjuk, hogy nyolc vagy kilenc hengerrel is működik…” –jegyezte meg széles mosollyal.

Az akkor már kétszeres világbajnok 1996. június 2-án pályafutása 20. győzelmét aratta – az elsőt a Ferrari színeiben. Az elsőt a későbbi 72-ből.

Egy új fejezet nyílt a Forma–1 történetében, egy új, egy évtizeden át tartó korszak vette kezdetét.

A csapatfőnök, Jean Todt arcán széles mosoly jelent meg. A boxfalon az akkor még teljesen feketehajú Maurizio Arrivabene lelkes kisgyerekként ölelgette Schumacher vezető szerelőjét, Nigel Stepneyt. A későbbi rekordbajnok először ugrott fel a dobogó tetejére piros overallban, s akkor még teljesen új élményként hatott a német és az olasz himnusz egymás utáni eljátszása, melyekről később már-már azt hihettük, így egyben alkotnak egy önálló zeneművet…

A díjátadó a következő tíz év történéseinek ismeretében rendkívül beszédes volt. Schumacher kezébe nyomták a hatalmas serleget, és ő egyből Jean Todt felé emelte azt – Todt kezébe nyomták a másik hatalmas serleget, és ő egyből Michael Schumacherhez lépett vele, hogy megpaskolhassa versenyzőjét. Mintha mindketten azt mondták volna: „Ez a te győzelmed, nem az enyém.”

Hiába a korábbi műszaki hibák, Schumacher monacói első körös kiesése, ez az összetartás, valamint a briliáns egyéni teljesítmények mindig a víz fölött tartották a csapat fejét. Így vészelték át a nehéz időszakokat, élték túl Jerez (1997) válságát, Szuzuka (1998) defektjét, és Silverstone (1999) csapását, így alapozták meg a 2000-ben kezdődő új korszakot.

Párosuk a következő évre a korábbi benettonos harcostársakkal egészült ki, s vált egy exkluzív, a Ferrarinál jellemző politika, valamint a média támadásai számára is kikezdhetetlen, egységgé, a mindennek a kiindulási pontját jelentő maggá, melyből aztán minden addiginál termékenyebb gyümölcsfa nőtt az égig.

Az abban az évben gyakran széteső Ferrari aznap Barcelonában valahogy egyben maradt – épp úgy, mint az évek kudarcai és támadásai ellenére maga a csapat is Jean Todt főnöksége alatt. A félretervezett, reménytelennek tűnő konstrukció a spanyol esőben Schumacherrel a volánnál elevenné vált, s az egész mezőnyt faképnél hagyta – épp úgy, ahogy az éveken át nyeretlen Scuderia is később öt éven keresztül mindig felülmúlt mindenkit.

Ugyanolyan fölénnyel, mint aznap Barcelonában.

Bár Schumacher és a Ferrari egy domináns győzelme a mai szemnek természetesnek hat, az 1996-os Spanyol Nagydíjnak a későbbi sikerek új értelmet adtak. Barcelona üzenete, éppen az, hogy a Ferrari dominanciája korántsem volt természetes – ahogy semelyik másik csapat dominanciája sem az. Arra figyelmeztet, hogy a megszokottá váló is mindig valami szokatlannal kezdődik, hogy a mindennapossá váló még korántsem biztos, hogy hétköznapi. Hogy a kiemelkedő teljesítmény sosem a következménye, hanem mindig az oka egy későbbi dominanciának, s hogy az eredményekben megmutatkozó szintkülönbség a mezőny többi tagjához képest mindig hamarabb megvan, mint a világverő autók és a velük aratott könnyed győzelmek.

Vörös Ferrari tör elő két évtized távlatából. A semmiből érkezett, és élénk lendülete mindent megváltoztatott. Maranellót és a Forma–1-et is. Michael Schumacher történelmet írt.

Forrás: M4Sport