Így vált Schumacher a Ferrari összetartó erőjévé

Kis túlzással lassan olyan hosszúra nyúlik a Ferrari bajnoki címek nélküli időszaka, mint Michael Schumacher megérkezése előtt. A kudarcok megmutatják, mennyire nem könnyű a csúcsra érni Maranellóban. De mi volt a hétszeres bajnok titka?

Nos, titok nyilvánvalóan több is volt. Ha csak egy lenne, aligha hasalt volna el a Scuderiával Alain Prost, Fernando Alonso vagy Sebastian Vettel, és aligha lehetne azt mondani, hogy az F1 történetében a kezdeti éveket leszámítva tulajdonképpen csak két személy, Niki Lauda és Michael Schumacher tudtak tartósan, egy bizonyos időszakot meghatározva uralkodni a Ferrarival.

A sikerhez szükség van kiemelkedő képességű versenyzőkre, lángoló elmékre, akik nagyszerű autókat alkotnak, precizitásra, egy tökéletes gépezetté csiszolt csapatra, sok-sok pénzre, lehetőségekre, infrastruktúrára. Mindez viszont mit sem ér a siker lelkét jelentő emberi tényező nélkül.

Ma 20 éve annak, hogy Michael Schumacher a 2000-es Japán Nagydíjon először nyert világbajnokságot a Ferrarival. Visszanézve a futam végi ünneplésről készült felvételeket, még két évtized távlatából is magával ragadó a hangulat. A reakciókból érezni csak igazán, mit is jelentetett ez a siker akkor a korábbi években a győzelem kapujában elbotló Schumacher és a Ferrari-bajnoki címet legutóbb 21 évvel korábban ünneplő csapat számára. Az örömmámor elmeséli, milyen mélységek után jutottak a csúcsra, mekkora feszültség szabadult föl, és az, ahogyan Schumachert éltetik hálásan, elgondolkodtatja az embert.

„Megváltoztatta a csapat és versenyző kapcsolatát”

Michael Schumacher kapcsán gyakran elhangzik, az egyik nagy erénye az volt, hogy igazi csapatemberként működött. Szinte már közhely ezt elsütni, annyira egyértelműnek tűnik, ám hogy ez mit jelentett pontosan, azt igazán csak azok tudják, akik egy csapatot alkottak vele, akik belülről élték meg a nagy sikereket, akik együtt járták végig vele az utat – és akár ott ünnepeltek vele húsz évvel ezelőtt Japánban.

Stefano Domenicali akkori csapatmenedzser nemrég a Sky Sportsnak nyilatkozva azt mondta Schumacherről: „Ő megváltoztatta a csapat és versenyző kapcsolatát. Emlékszem az első tesztjére Fioranóban, abban a fehér overallban. Nagyon precíz volt, nagyon motiválta, hogy ő jelentse a különbséget az álma, a Ferrarival való győzelem elérésében. Emlékszem, az autóban ülve hogyan próbált mindent tökéletesíteni. De még az egyenruháját, a kesztyűjét, a cipőjét vagy a sisakjának a tömegét is. Ezek a dolgok mind az elkötelezettségét mutatták.”

A híres alapossága a kapcsolatait is csak erősítette. Schumacher már az 1996-os érkezésével megtette az első gesztust a Ferrari dolgozói felé: bizalmat szavazott nekik, a nehéz szezonok ellenére, amikor már talán nem is hitték el magukról, hogy győztesek is lehetnek. „Elhagyta a csapatát, és csatlakozott a Ferrarihoz 1996-ra. Tudta, hogy nehéz lesz, de tetszett neki a kihívás, hogy a Ferrari versenyzője lesz. Mindenki tudta, hogy a Ferrarinak versenyezni talán nehezebb lesz, de különlegesebb is” – emlékezett vissza Jean Todt csapatfőnök.

Ross Brawn technikai igazgató elismerte, tulajdonképpen Schumacher miatt érkezett a Ferrarihoz a Benettontól egy évvel később, vagyis a személye alapvető oka volt annak, hogy összeállt a maranellói sikercsapat. „Amikor csatlakoztam a Ferrarihoz, nagyon sokat beszéltünk a célokról és tervekről, és egyértelműen ő volt számomra az egyik fő oka annak, hogy a Ferrarihoz szerződtem.”

Ha kellett, eltitkolta a társai hibáit

Bernie Ecclestone többször mondogatta, az ő szemében az 1990-es évek végén és a 2000-es évek első felében működő Ferrari valódi csapatfőnöke Schumacher volt. Még ha ilyesmit állítani talán túlzás is a csapatot összehozó és felépítő Jean Todttal és Ross Brawnnal szemben, az a csapattagok elmondásából az nem tűnik túlzásnak, hogy a sikergárda összetartó ereje Schumacher volt.

„Ma már ez számít a normának, de hihetetlen profi volt” – mesélte Rob Smedley, aki főként a tesztcsapat fiatal mérnökeként dolgozott együtt Schumacherrel. „Nem hittem, hogy a versenyzők ilyenek is lehetnek, de ő ilyen volt. Minden apró részletre figyelt, és ez végiggyűrűzött az egész csapaton. Ő volt a csapat hajtóereje. Nem szabad megfeledkezni Jean Todtról és Ross Brawnról sem, de Michael egyértelműen az egyik hajtóerő volt a csapatnál. A Forma–1-gyel és a győzelemmel kelt és feküdt. Jean az egyik csapatmegbeszélésen nyerőgépnek nevezte, és valóban az volt.”

John Surtees, Alain Prost, Fernando Alonso – mind nagyszerű versenyzők voltak, mind közel álltak ahhoz, hogy a Ferrarival sikerkorszakot nyissanak, ám mindannyian korán, vagy legalábbis a kapcsolatuk kiteljesedése nélkül távoztak. A közös a sorsukban az volt, hogy mindhárman a belső politizálásokkal, és/vagy a nyilvánosság előtt tett megjegyzéseikkel keltett feszültségnek köszönhették, hogy elbuktak.

Schumachernél ilyesmiről szó sem volt. 1997-ben, 1998-ban és 1999-ben is vereséget szenvedett aktuális bajnoki ellenfelétől, a német mégsem korholta soha a csapatát a hibák miatt. Ez előbb megteremtette, majd kikezdhetetlenné tette az egységüket. „Sosem panaszkodott a csapatra, amikor nehezen vezethető volt az autó. A média előtt nagyon-nagyon pozitív volt velünk. Még a silverstone-i balesete kapcsán sem hibáztatott soha senkit a csapatnál a fellépő hiba miatt” – állapította meg Domenicali, utalva arra, hogy a bajnoki címébe került lábtörése tulajdonképpen emberi mulasztás miatt történt.

És nem ez volt az egyetlen hasonló eset. Pino D’Agostino 1996-os érkezése után éveken át Schumacher motormérnöke volt a versenypályán (Mattia Binotto főnöke és elődje volt). Pár éve elmesélte, hogy a Mika Häkkinen híres kettős előzéséről emlékezetes 2000-es Belga Nagydíjon elszenvedett vereségben, de a futam hajrájában történt manőverben is vastagon benne volt a csapat, noha Schumacher sosem tett utalást erre. „Mindenki azt mondta, hogy Michael szúrta el. Ő sosem vallotta ezt be, de mi voltunk, akik hibáztunk. A szerelő, aki összerakta az autó aerodinamikáját a versenyre, az egyik szárnynál a száraz pályára alkalmas verziót választotta, a másiknál meg az esőshöz valót. Az autó egyensúlya emiatt teljesen felborult, de ő a nagyszerű képességeinek köszönhetően képes volt az utolsó négy körig maga mögött tartani az ellenfeleket. Noha sokan kritizálták Michaelt utána, ő sosem mondta el, hogy más jellegű problémáról volt szó” – mesélte az olasz mérnök.

Ez a hozzáállás kulcsfontosságú volt abban, hogy a csapatuk összetartó, sikeresen működő gépezetté csiszolódhatott. Jean Todt csapatfőnök is ennek köszönhette hosszú maranellói pályafutását. „1996-ban, amikor több kiesése volt egymás után, nagy nyomást gyakoroltak rám, hogy távozzak. De Michael azt mondta: »Ha Jean megy, én is megyek!« Nem akarták, hogy ő távozzon. Az kevésbé érdekelte őket, hogy én maradok-e, de Michael kijelentésének hála én is maradtam” – mesélte az FIA jelenlegi elnöke.

A csapat számára család volt

Schumacher azonban nem csak a nyilvánosság előtt mutatott gesztusaival tett azért, hogy a Ferrari egységes csapat legyen. A Mercedes technikai igazgatója, James Allison első ferraris korszakában maga is megtapasztalhatta, hogyan. „A Ferrari csapata gyakran úgy érezte, hogy a kiterjesztése Michael családjának. Az, ahogyan feltüzelte őt a csapat sikere, átragadt ránk is a Ferrarinál. Amikor nyert, egyesével odajött hozzánk, és éreztette minden egyes személlyel, hogy része ennek a győzelemnek, a szervezet aljától a tetejéig, és otthon, a gyárban is.”

Smedley is hasonló tapasztalatokról számolt be. „A kívülállók, akik nem ismerik, arrogánsnak írnák le, de valójában az arrogancia ellentéte volt, alázatos. És sosem láttam olyan embert, aki nála jobban hagyatkozott volna a csapatmunkára, és aki ilyen szinten a csapatot akarta az előtérbe helyezni a fontossági rangsorában. Tudta, úgy gondolta, hogy a csapat a legfontosabb, és ő csak utána következik. És számára megtiszteltetés volt a részének lenni. Még úgy is, hogy vezető tag volt, hogy hajtóerő volt. És valljuk be, nélküle ez az egész nem is történhetett volna meg. Ennek ellenére volt annyira alázatos, hogy minket állítson az első helyre.”

„Még ha sokat is követelt tőlünk, sosem szalasztott el kezet rázni minden verseny után minden egyes személlyel, még a nem az ő autóján dolgozókkal is, hogy köszönetet mondjon nekik. Szerintem ez hihetetlen volt. Én a Ferrarinál töltött idő alatt, amíg Michael is ott volt, a másik autón dolgoztam. Felipe előtt a tesztcsapatnál. Gyakran két nappal a verseny után jött, és még ha dominálva nyert is, akkor is az első dolga az volt, hogy jött a tesztcsapathoz, és minden egyes mérnökkel kezet fogott. Elbeszélgettünk, megbeszéltük, mit csináltunk a múlt héten, és elmondta, hogy »amit a múltkor csináltunk, az nagy segítség volt«, hogy nagyon jól választottunk gumit. Nagyszerű volt vele dolgozni. Remek vezetésünk volt ezzel a triumvirátussal, vele, Jeannal és Rosszal, ezzel nem bukhattunk el.”

A Schumacherhez sajtósként az első ferraris bajnoki évben, 2000-ben csatlakozó Sabine Kehm maga is a kollégáihoz való viszonyulását tartotta a német egyik legnagyobb fegyverének. „Én azt becsültem benne, hogy amikor beszéltünk vagy vitáztunk valamiről, ő mindig nagyon nyitott volt a másik fél szakértelme felé. Beszélhettél neki valamiről, amire azt mondta: »Rendben, megértem, ennek így van értelme, azt tesszük, amit mondasz.«”

D’Agostino is úgy érezte, megvan a feltétel nélküli bizalom közöttük. „Tizenöt versenyzővel dolgoztam együtt, bajnokokkal, de csak egy ásszal, Michael Schumacherrel. Az ász teljesen más kategória. Michael hihetetlen hatást gyakorolt a pályafutásomra. Azzal ellentétben, amit mondtak róla, igen, nagyon komolyan és precízen dolgozott, de nagyon barátságos is volt, bízott benned, és biztosította, hogy ez itt a családja legyen. És ez nagyon fontos volt számunkra. Miután megteremtette ennek az érzését a csapatnál, már sosem kételkedett. Amikor a motorról volt szó, neki az számított, amit Pino mondott, nem szállt vitába.”

Smedley rámutatott, Schumacher e viszonyulásával és közvetlenségével tudta elérni, hogy a csapat tagjai extrát nyújtva megfeleljenek a magas elvárásainak, anélkül, hogy kritizálnia kellett volna őket, vagy számon kérni rajtuk bármit. „Michael nem nógatott senkit, csupán annyit tett, hogy felállított egy mércét mindenki elé: ez a tökéletességnek azon szintje, amit célba veszünk. És számított arra, hogy vele tartunk. Gyakorlatilag ő volt a tökéletes csapatvezető, csak éppen úgy esett, hogy az autóban ült, és nagyon gyorsan ment, miközben volt kapacitása arra is figyelni, hogy mik a teendők a pilótafülkében.”

Fontos volt számára, hogy a többiek is élvezzék

Sabine Kehm szerint ez a fajta munkamorál Schumacher énjéből eredt: miközben kifelé egy könyörtelen harcosnak mutatkozott, a csapaton belül barát, családtag volt. „Michael mindig nagyon melegszívű ember volt, még ebben a közegben is. De nem akarta, hogy a külvilág ezt lássa, mert úgy érezte, ez ront a versengésen. Ott vannak a pszichológiai játszmák, mindig magabiztosnak, erősnek, sportosnak akart látszani” – mesélte a menedzser.

Az őt ismerők viszont egy más embert ismertek meg Schumacherben. „Michael szerette látni, hogy a többiek jól érzik magukat. Szeretett szórakozni, de szeretett is osztozni ebben másokkal. Azt szerettem benne annyira, hogy még az intenzív időkben sem feledkezett meg arról, hogy mások is jól szórakozzanak”

„Ha valamit szeretett, azt nem tudta abbahagyni. Így volt ez a gokartozással, de még teszteléssel is. Emlékszem, a Ferrarinál volt, hogy a szerelők odajöttek hozzám, és megkérdezték: »Meddig fog még vezetni?« Mondtam nekik, hogy nem tudom, talán még egy napig. Akkoriban még lehetett folytatni, és ő ment is tovább. Ha úgy érezte, többet is tehet, ő mindig meg is tette” – mondta Kehm.

Mindez számára nem volt nagy áldozat. És gondoskodott arról, hogy a sok munkát a csapattagok számára is elviselhetőbbé tegye. „Ő őszintén élvezte a csapattal együtt töltött időt, a szerelőkkel is” – állapította meg Kehm. „Ha nem F1-es versenyző lett volna, szerintem szerelő vált volna belőle, vagy hasonló. Sosem érezte különbnek vagy másnak magát, mint a szerelőket. Ők ezt szerették benne annyira. Azt érezték, hogy komolyan érdekli, amit csinálnak, de az is, hogy kik ők.”

„Gyakran beszélgetett velük a családról. És nagy felhajtást csinált abból is, hogy volt egy hosszú listánk a dolgozók születésnapjáról. Mindenkit köszönteni akart, mindenkit meg akart lepni karácsonyi ajándékokkal. A karácsony közeledtével nagyon sokat gondolkodott azon, kinek mit adjon. Ez számára mindig nagyon fontos volt. Tudta, hogy sokat követel, de úgy érezte, valamilyen módon jutalmaznia kell őket.”

Hogy ez hogyan működött a gyakorlatban, arról D’Agostino osztott meg pár történetet. Az egyik a 2000-es kanadai győzelemhez kapcsolódott. „Nagy győzelmet arattunk a versenyen, és aznap éppen az ötvenkettedik születésnapomat ünnepeltem. Amikor kiszállt az autóból, odajött hozzám, hogy megöleljen, és azt mondta: »Pino, a mai győzelmet neked ajánlom a születésnapodon!« Ő egy igazi nagy bajnok volt.”

De még csak ünnepi alkalom sem kellett ahhoz, hogy odafigyeljen a társakra. „Emlékszem, egyszer Fioranóban volt, hogy teszteljen pár kört, és mi előtte este elmentünk egy pizzériába. A teszten kiszállt az autóból, szünetet tartott, mert el kellett végeznünk valamit. Mi beszélgettünk, nevetgéltünk egy viccen. Vagy ötven méterre volt tőlünk, látta, hogy nevetünk, és ő is nevetett. Aztán odajött hozzánk, elmeséltük neki a történetet, nevettünk rajta, majd eldöntöttük, hogy a következő este ugyanabba a pizzériába megyünk el vele, mert ő is át akarta élni velünk a pillanatot. Ez egy jó példa arra, mennyire beépült a csapatba. Számára a csapat család volt. Nagyon emberségesnek ismertem meg.”

„Michael bizonyos értelemben nem volt németes, sőt, szinte déli volt, nagyon szenvedélyes. Minden eseményen ott volt, nemcsak a miénken, a vele dolgozó mérnökökén, hanem a szerelőkén is, minden ünnepnél, minden bánatnál. Michael egy csapatember volt, egy családcentrikus ember, hiába mutatkozott a sajtóval szemben rideg németnek.”

A maximumon

Hogy D’Agostinóra ez milyen hatást gyakorolt, az látható a szuzukai ünneplés felvételein is. Ő az a gyér hajú, bajuszos figura, aki átszellemülten és meghatottan énekli az olasz himnuszt, miközben Schumacher odafönt vezényel a dobogó tetején.

Szimbolikus képek. Schumacher karmesterként fogja egybe a társaságot, miközben együtt valami különlegeset érnek el. Személyisége kohéziós erő volt, tökéletességre való törekvése, maximalizmusa és szenvedélyessége pedig az üzemanyag a csapatgépezet motorjában.

Hogy más F1-es nagyságokhoz képest hol foglal helyet a rangsorban, azt nem lehet eldönteni, bármennyit is vitatkoznak erről mostanság a rekordjainak megdőlése kapcsán. Az viszont biztos, hogy számos nagy versenyzővel és bajnokkal ellentétben ő megtalálta a módját annak, hogy a lehető legtöbbet hozza ki pályafutásából és lehetőségeiből, ami rekordok sorát eredményezte.

Ahogy Ross Brawn megállapította: „Ott volt neki ez a hihetetlen tehetsége, amit nem vesztegetett el. Mindenki látott már nagyon gyors versenyzőket, kivételes tehetségeket, akik valahogy mégsem jutottak el idáig, mert elvesztegették a tehetségüket. Michael egy grammnyit sem vesztegetett el a tehetségéből.”

Forrás: M4Sport